Nemes Nagy Ágnes: A lovak és az angyalok

Jönnek

Isten hozott, szép angyalok.
Elvermelt almát adhatok.
Ki küldött vajon vigaszul?
Itt agy jonatán, egy batul.
Féltem nagyon, hogy a szemöldök-
fában homlokkal összetörtök,
és tört angyalt hogy ápolok?
Be szerencsével jártatok!
Mint a petróleum-lángot, kicsinyre
húztátok angyalságotok.

Mennek

Először fölkelt Áriel,
aki a karban énekel.
Azután fölkelt Rafael.
Ne menj ,ég, kérlek. – Menni kell.
Az ifjúságtól, lustaságtól
hullámos-léptű, lassu Gábor
indult aztán. – Ne menj – Az arca
pelyhes volt, mint a fűzfabarka.
Utolsónak maradt Mihály.
Vasderes-színű tüske hajjal,
mint az apák, ez olyan angyal.
-A csuhád csücskét megfogom,
az alma kásás volt, tudom,
de nincs más, nincs más, nincs – megállj!
És mégiscsak elment Mihály.

Út

Patkolj nekem lovat, kovács,
hadd vigyen egyszer már haza.
Jó ez a szódás paripa.
A cukrászboltnál majd megállunk,
ott utoljára még benézek,
akár egy alkony ablakán;
hogy villognak a sütemények,
a sok mennyei marcipán –
és aztán minden színtelen.
És nem lát minket senkisem.
A ló dobog csak, tompa dobja,
mintha egy szív ver, távolodva.
És lassan úsztatunk tovább,
valami víz, valami fák,
valami lombos némaság,
talán valami suhogó,
lomb-kupolák alatt futó,
talán folyó a rengetegben –
de nem tudom – minden nevetlne –
lehajlok. Ne érjen az ág.
Átölelem a ló nyakát.

A lovak és az angyalok

Mert végül semmisem marad,
csak az angyalok s lovak.
Csak állnak lent az udvaron,
az angyalok meg a szobámban;
csellengnek néha szinte százan –
egy lény mit is tesz önmagában?
Feldobrokol, s ismét megáll,
vagy szárnyát csattogtatja olykor,
mint egy szellőzködő madár.
Csak állnak s nincs semmi más,
csak látvány s csak látomás,
csak láb, csak szárny – az út, az ég,
bennük lakik a semmiség –
oly távol vannak, oly közel.
Talán ők már nem hagynak el.

 

Kép:pixabay.com

Kapcsolódó cikkek